Tis Tollából

Viszonylag nyugodtan telt az éjszaka, reggel korán ébredtem, bár nem akartam feleslegesen korán kikelni az ágyból. Nyilván reggel az első gondolatom már megint Ő volt, kár, hogy talán ezt nem fogja elhinni sose nekem.Még az indulásom előtt láttam, hogy gép előtt van, bár most már nincs. Valószínűleg a mostani vonattal jön. Kíváncsi vagyok mikor jön majd a kérdés, hogy én miért nem keresem. Meglátjuk. Én most nem fogok semmit kezdeményezni.

10:30
Délelőtt rám írt, de megint csak ilyen semleges semmiről beszélünk. Egyrészt jó, hogy ő keres, bár ez a beszélgetés erősen visszalépés úgy érzem. Ahol körülbelül 3-4 hete tartottunk talán.

Nemrég írtam neki, hogy a munkahelyétől nagyjából 300 méterre levő bevásárlóközpontba megyek ebédelni, ráadásul az egyik kedvencét. Fel se merült benne, hogy kijöjjön. Persze megint nem figyeltem és rákérdeztem, de hát sok-sok kifogás csak. Én sem erőltetem már annyira. Ha valaki mindig azt keresi, hogy miért ne, ahelyett, hogy miért igen, akkor én mégis minek törjem magam? Fogynak a napok.

Van egy sorozat, amit mind a ketten nagyon kedvelünk (egyébként Méla Béla is) és vasárnap indul az utolsó évad. Nyilván felvetettem, hogy hétfő-kedd megnézzük-e. Persze kitörő öröm és lelkesedés :)

14:00
Folyamatosan semleges dolgokról beszélünk, mint a legelején. Most akkor ismerkedünk? Megint írogatunk? Évekig írogattam, most nekem nem ez kell. Igénylem a személyes találkozást, az érintést, a beszélgetést. Ennek lehetőségét viszont nem érzem egyelőre.

18:00
Most végzett munkában, csak annyi volt, hogy megy, szia. Hát szia.

Sokat agyaltam még este is, meg mikor éjjel megébredtem akkor is. Gyakorlatilag vele kelek, vele fekszem, bár úgy tűnik ez kevés. Az esti viselkedését nem tudom hova tenni, ráadásul válaszok sem jöttek. Biztos sok volt a dolga, de arra azért volt ideje, hogy kitörölje a saját képeit a közös mappánkból. Nemrég kelt, gondolom még ébredezik. Napközben legkésőbb ráírok majd és megkérdezem a tegnap estét. Konkrétan. Mert nem tudom hova tenni. Utána azt hiszem azt is megkérdezem, hogy lát-e még bármit bennem, bennünk, mert én már nem érzem. Tényleg kiteszem a lelkem is, ő meg sokszor tényleg nem akarja a dolgokat. Most már válaszokra van szükségem.

8:30
Megint kezdek túlpörögni mindent, nem lesz ennek így túl jó vége. Nem tudok mit kezdeni magammal.

9:00
Rákérdeztem, hogy haragszik-e, vagy mi a helyzet. Szerinte igen. Kolléganőmre féltékenykedik, mivel kollégákkal együtt szoktunk kimenni. Közben előjött, hogy akkor én miért morgok Méla Béla miatt. Nem féltékeny vagyok rá, hanem zavar, hogy Őt megviseli ez az érthetetlen kapcsolat, valamint ezek miatt tőlünk vesz el időt.

A képek azért lettek törölve, mert megmutatta, aztán minek legyen ott. Végül is ja, nincs ott akármennyi hely.

A héten rengeteg túlórája lesz, ezért azt sem értem, miért nem fér bele egy kicsit nagyobb ebédszünet, hogy velem ehessen. Erre az volt a válasz, hogy ő inkább bent eszik gyorsan, hamarabb végez és akkor többet lehet velem. Ehhez képest a holnapi sütizést még nem tudja, hogy lesz-e ideje. Sőt, az eddigi pénteki sütögetéseink is a tervezett időponthoz képest 1-2 órával később került sor, mert ő dolgozott. Elhiszem, hogy nem minden munkahely kezeli a dolgokat rugalmasan, de mint ha a hajlandóság is hiányozna belőle.

Most meg gyakorlatilag úgy beszélgetünk, mint ha mi se történt volna, pedig igazából szerintem nem tettünk pontot a dolgok végére. Bár lehet nála a jókedv azt jelenti. De hogyan fogjuk megismerni egymást, ha nem találkozunk?

14:00
Erősen befigyelt a kettős mérce, meg is untam a dolgot. Nekem most ez nem hiányzik a nyakamba. Megy a féltékenykedés, pedig gyakorlatilag semmi okot nem adtam rá. Neki persze lehet Méla Bélával lógni, nekem ugyanezért már halálbüntetés jár. Én csak benyögöm, hogy hétvégén lehet felmegyek Budapestre, pláne, hogy egyáltalán nem biztos. Ő fesztiválon lesz dolgozni, bár estéi szabadok, oda azért ne menjek. Akkor máshova se? Állítólag én csak megdugni akartam, ami megint csak egy érdekes gondolatmenet, mert két héttel ezelőtt volt szex, de azóta én ugyanúgy teperek, hogy ebből legyen valami. Én vagyok a szemét akkor most?

Azt hiszem, hamarosan lezárul egy fejezet ismét.

17:00
Némi szóváltáson ismét túl vagyunk, bár körbe-körbe megy ugyanaz. Nekem nem szabad, neki szabad, mert az tök más. Szerintem meg nem. Ő lezárta az egészet azzal, hogy most nincs agya ezen vitatkozni. Ezt egyrészt elfogadom, sűrű a hét, projektátadás, egyebek. Bár olyan nagyon nem is töri magát, hogy találkozhassunk. Én ezért magam részéről lezártam annyival, hogy majd keressen, ha ráér, vagy szeretne valamit. Én nem fogom keresni. Itt a lehetőség, hogy a tettek mezejére lépjen. Futottam én már nő után eleget, csak tanultam azokból is valamit. Itt most a legrosszabb esetben, amit egyébként őszintén megmondva mérhetetlenül sajnálnék, az önértékelési problémáim kicsit alábbhagyott. It's something...

21:00
Itt volt délután egyetemi barátom. Segítettem kicsit a munkájában, meg sok személyes dologról is beszéltünk. Jó volt kicsit elmondani a dolgokat egy "új" embernek. Valahogy most nyugodtabb vagyok.

Közben Ő is rám írt, de teljesen semleges témákról megy a beszélgetés. Ilyen mi történt veled a délután. Jó hangulatú a dolog, bár érzem, hogy rezeg a léc. A vitáink szóba se jönnek. Egyelőre tartom magam ahhoz, hogy én nem keresem és nem is kezdeményezek találkozót. Még a reggelieket sem. Az elmúlt egy hónapban nyomulok, erőszakosan, finoman, szépen, mindenhogy. Most egy hete lesz, hogy minimális érdeklődést mutasson és ő keressen, mert azért kettőn áll a vásár. Én már szerintem elég jól kifejeztem, hogy mit szeretnék

Közben persze boldogan újságolta, hogy annyi túlórája van, hogy csütörtökön nem is kell bemennie. Velem persze nem volt lehetősége 2 percre találkozni. A holnapi találkozót se hozta még elő, szerintem nem is fogja. A csütörtököt meg akár együtt is tölthetnénk, vagy legalább egy részét, de szeretném borítékolni az eredményt. Hogy pesszimista lennék? Sajnos ezt látom most reálisnak ebben a helyzetben. Nem örülök neki, sokkal boldogabb lennék, ha az ellentettjét feltételezhetném. Ne legyen igazam, most azt kívánom.

22:30
Semmi módon nem hozott változást az este, persze a holnapi napról szó nem esett, ideje lassan aludni mennem. Holnap új nap, új remények.

Nehezen indult az ébredés, éjjel a szél miatt felébredtem többször, meg a hétvégén sem pihentem ki magam azt hiszem. Kis kapkodással folytattam, reggeli, öltözés, készülődés. Ő vonattal jött ma, reggel nem is beszéltünk ez miatt. Kimentem a megbeszélt helyre, vártam rá kicsit. Mindig szeretek időben érkezni, úgyhogy ezzel nem is volt semmi baj. Szegénykém viszont elég rosszul érezte magát, a meleg is megviselte, meg valami betegség is bujkál benne, de dokihoz persze nem megy. Ő kemény. Mindenesetre jó volt reggel megint találkozni vele, megölelni, megcsókolni, kicsit beszélni. Ezek a reggeli kis találkozások oly sok erőt adnak a napomnak.

11:00
Most jött a hír, hogy a héten sokat fog dolgozni, ne is számoljak vele. Örömhír, de még csak minimális erőfeszítést se érzek annak irányába, hogy egy picit beleférjek. Felvetettem, hogy szerdán délután menjünk el sütit enni, mert hétfő-kedd estig dolgozik, csütörtökön én csak este érnék rá, pénteken meg megy le fesztiválra, ahol vasárnapig marad. Oda persze ne menjek vele. A szerdai programra meg csak annyi volt a válasz, hogy "na én innentől nem vagyok". Nem tudom mit gondoljak megint, vagy egyáltalán mit mondjak. Erőltessem? Ne erőltessem? Akarjak-e egyáltalán bármit? Nézzek tovább? Probálkozzak tovább? Talán feleslegesen lapátolok...

12:00
Írta, hogy a hétvégi fesztiválra tudnak intézni kedvezményes jegyet. Na mondom az áttörés? Akkor mégis menjek? Ja, nem, amúgy azt azért nem. Ő ott dolgozni fog és azért érezné magát szarul, mert nincs velem minden pillanatban. Az sem valószínű, hogy éjszakába nyúlóan dolgozzon, elvileg 9-ig kéne péntek, szombat, utána szabad. Zavarni nem zavarnám, mert azért 1-2 napra ilyen helyen le tudom magam foglalni, pláne, hogy jó eséllyel rengeteg ismerős lesz, meg tudom, hogy este úgy is együtt leszünk. De ne, ne menjek. Akkor minek mondja a jegyet? Én nem értem már megint a dolgokat?

Kis adalék gondolatmenet: rettentően hullámzónak tartom a viselkedését felém. Most az az érzésem, mint ha Ő is legalább annyira akarná az egészet, mint én, csak fél az egésztől. Valami visszahúzza őt, vagy talán pont Ő fékez szándékosan. Nem értem. Nem tudom, meddig akarom ezt így. Egy helyben toporgunk.

20:00
Délután voltak kint forgatni, úgyhogy sokat nem beszéltünk. Nekem is volt dolgom, szó se róla. Munka után voltam kollégámmal gyúrni. Már éreztem az elején, hogy valami el fog bennem pattanni, ekkora fordulatszámmal nem pöröghet az ember agya. Az edzés végén futottam kicsit, de többet kellett volna. Mikor indultam haza, kérdeztem, hogy egy puszira megálljak-e, mire jött a válasz, hogy nem fog tudni leszaladni, sok a dolga. Mentem egyenesen haza. Mikor hazaértem, elpattant bennem valami, megzuhantam rendesen. Teljesen kész voltam, ezen a zuhanyzás sem segített. Írtam is neki, hogy mi a helyzet. Csodálkozott, de nem tudtam megmagyarázni, hogy mitől van. Magam sem tudom. Talán a reggel elfelejtett gyógyszer, talán a túl sok agyalás...? (hisz boldogok a lelki szegények)

Kicsit beszéltünk rólam, de egyszerűen nem tudtam megmagyarázni és magammal se tudtam mit kezdeni. Eldöntöttem, hogy kimegyek sétálni, kiszellőztetem a fejem, úgy is szakad az eső, jót fog tenni. Pont ekkor írta, hogy ugorjak át egy ölelésre, az biztos jót tenne. Nem így terveztem, mert tényleg nagyon rossz állapotban voltam, de úgy voltam vele, hogy kerülök akkor arra. Az ölelés nagyon jót tett, bár ilyen állapotban még nem látott, folyamatosan küzdöttem a könnyeim ellen, inkább kevesebb sikerrel. Kicsit beszéltünk, aztán mondta, hogy vissza kéne menni, rám is várt a séta.

Tettem egy jó nagy kört, jól is esett, sok mindent végiggondoltam. Most igyekeztem csak egyszerre egy dologra figyelni, többé-kevésbé sikerült is. Jó 40 percet sétáltam az esőben, de elkezdtem fázni, úgyhogy hazaindultam. Most egész jól vagyok, lenyugodtam, valószínűleg ki is vagyok merülve kicsit, meg becsúszott pár kellemetlenebb dolog is. Korán fekszem ma, remélem fogok tudni aludni.

Még a kirándulásom előtt viszont belőle előjött egy kis féltékenység. Mondta, hogy ő ilyen, bár picit meglepődtem. Van nálunk egy gyakornok csaj, aki néha pár képemen nyom egy tetsziket. Ma az ebédes képpel is így történt, Ő meg kérdezte, hogy én vele járok-e ebédelni. Mondtam, hogy párszor előfordult, hogy többek között vele is megyek ebédezni. Mivel nincs mit takargatnom, mondtam neki, hogy még Őelőtte megfordult a fejemben, hogy esetleg próbálkozzak. Aztán jött Ő és nekem minden nő megszűnt nő lenni. Egyszer remélem Ő is megérti majd ezt, bár most ez miatt szerintem kicsit morcos.

21:00
Dropboxban van egy közös mappánk, amibe mindenféle képeket rakodtunk. Amióta visszajöttem nem beszél velem, most vettem észre, hogy a képeit meg törölte a mappából. Valami azt súgja, hogy már nincs közös mappánk.

Eljött a nagy nap, legalábbis elvileg ma megyek majd ki hozzájuk. Voltam már kint párszor, de ez ma ilyen hivatalosabb dolog elvileg.

Korán ébredtem, reggeli rakodás. Tegnap apám kitalálta, hogy visszahoz ma autóval, hát mondom jó, legyen, akkor hozok visszafelé is több dolgot. Nem tudtam, hogy mennyire korán induljak, főleg, hogy Ő éjszakázott is, biztos tovább alszik. Méla Béla talán fontosabb. Az elindulásig nem is jelentkezett, még nagyban aludt. Felértem a helyszínre, persze az itteni kulcsaimat otthon hagytam, mert miért is ne. Bátyám szerencsére délután errefelé jön, elhozza magával. Közben Ő is felébredt, bár még nem hozta szóba a mai látogatásomat. Kíváncsi leszek, én nem fogok rákérdezni.

Apám egyébiránt most egész normális volt, alkohol nélkül azért az ember tisztábban tud beszélni, gondolkodni. Kíváncsi leszek, meddig tart a dolog. Sok ehhez hasonló tervet láttam már.

21:00
Beszélgettünk nem sokkal azután, hogy ideértem. Mondta, hogy kicsit fáj a torka én meg nyilván nem bírtam megállni, így megkérdeztem, hogy akkor menjek-e. Erre jött, hogy jó hogy menjek. Örültem persze. Elkészültem, kimentem vonat, megérkeztem. Szülei már megebédeltek, testvére és a párja pont ettek. Mondta, hogy várjuk meg őket, jobb a békesség. Kicsit arra számítottam, hogy beszélgetek majd a szüleivel is, ez teljesen kimaradt. Megebédeltünk, ami egyébként nagyon jól esett, utána mentünk fel a szobájába. Közben volt egy kis kiruccanás, mert én a kulcsaimat otthon hagytam, testvérem útközben beadta, bár nyilván eltévedt. Közben Őt agyoncsípték a szúnyogok, kicsit morcos is volt miatta. Azért ezt megértem. Visszamentünk hozzájuk, kicsit beszélgettünk. Közben befutott Méla Béla hívása, hogy kimehetnének valahova víz mellé ma is. Mondom ejjj. Az invitálást elutasította, mondván, hogy ott vagyok, nagyon nem is hezitált rajta. Persze eszébe jutott, hogy szülei morgolódnak vele Méla Béla miatt, meg úgy általában többen is. Ez teljesen elvette a kedvét, meg igazából az enyémet is. Beszélgettünk kicsit a helyzetről. Továbbra is úgy látom, hogy nyakig ülni a szarban akkor sem jó, ha az legalább meleg. Ebből a kapcsolatból ki kell lépni, mert fel fogja őt emészteni. Ő azzal védekezik, hogy most neki jó, mert van valaki, akivel meg tud beszélni mindent. Én még nem vagyok neki olyan. Sajnos az ilyen fiú-lány barátságot láttam már párat. Sosincs jó vége. El is mondtam neki az aggodalmaim, meg azokat a dolgokat is, amiket itt írtam. Sokkal nem lett jobb kedve.

Itt gondolkodtam azon, hogy jó én hazajövök, nincs mit ott csinálnom, előbbre nem leszünk. Aztán maradtam mégis, beszélgettünk csomó mindenről. Sok gondolatom megosztottam vele. Megmagyaráztam az emberi manipulációs képességem, valamint azt, hogy általában ki tudom magam pofázni a szarból. Ahogy az kell, ez benne is megvan, gyűlnek a hasonlóságok elég nagy tempóban. Mondtam, hogy tisztán szeretnék most csinálni mindent, játék és színészet nélkül. Sajnos néha becsúszik a régi énemből egy-egy mozzanat. Ezekre oda kell figyelnem, de legalább tud róla és megbeszéltük. Megbeszéltük azt is, hogy az én elég szarkasztikus, éles stílusom, ami néha átmegy bunkóba, az esetek többségében teljesen ártalmatlan és csak úgy öntudatlanul jön belőlem. Ezekre is igyekszem figyelni, sajnos néha előjön.

Sok fontos dolgot megbeszéltünk ma. Külön örülök neki, hogy ma élőben sikerült ezt megtenni. Főleg, mert felhozta, hogy néha mint ha nem tudnánk beszélni. Elég sokat írogatunk IM-rendszeren keresztül, de azokat én nagyjából utálom. Nem adja át az élő beszédet. Nagyságrendileg sem. Sokat éltem az interneten, manapság többre értékelem a személyes találkozókat.

Beszéltük azt is, hogy a tempót egyelőre nem tudjuk összeegyeztetni. Mondtam, hogy mérhetetlenül türelmetlen vagyok úgy általában, de az a tény, hogy okos és még gyönyörű is, arra sarkall, hogy türelmes legyek vele szemben. Anno azt gondoltam, hogy az ilyen lányok sosem állnak majd szóba velem. De azt is mondtam, hogy bolond sem vagyok. Meglátjuk.

Most egész jó hangulatban beszélgetünk még, bár a mai napot elég vegyesnek értékelem. Azt gondoltam, hogy többet leszek kint, valamint hogy a szüleivel többet beszélek majd. Nem örülök a Méla Béla betétnek, megint tőlünk vett el - ezt is felhoztam ma. Örülök viszont, hogy fontos dolgokat is megbeszéltünk, mint például hogy az apró negatív gondolatokat nem fogjuk megtartani magunknak, mert semmi értelme. Az élet nem fenékig tejföl, össze kell csiszolódni. A negatív dolgok is az élet részei. Meglátjuk, mit hoz a gyakorlat.

A vizsga megment, igazából csak formalitás volt, bár erre számítottam én is. Hívott utána, amit ígért is még reggel. Azt viszont, hogy ha már úgy is autózik, megáll-e pár percre, én vetettem fel ismét, neki mint ha meg sem fordult volna a fejében. Persze mivel időben végzett, Méla Béla társaságával mennek víz mellé, ahova én nem vagyok meghívva, jobb, ha én inkább maradok. Utána esetleg talán lehet, hogy rám is jut kis idő, majd jelentkezik. Vajon meg vagyok lepődve?

Ellenben csak hogy ne mindig ilyen kis negatív legyek: beszéltük a héten, hogy vasárnap kimegyek segíteni nekik cseresznyét szedni/befőzni (az ilyen házimunkákat mindig szerettem, mert közben az emberek beszélgetnek). Most is felvetette, hogy mivel holnap otthon lesznek a szülei, meg nekem sincs kimondottan semmi dolgom, akár ki is mehetnék hozzájuk. Ennek azért nagyon örülök, mert egyrészt Ő vetette fel a dolgot, másrészt szeretnék a szüleivel is megismerkedni rendesen. Részletek majd még később.

14:00
Hívott testvérem, hogy este eljönnek, meg igazán hazamehetnék velük. Hát mondom biztos nem, erre meg jön, hogy deee, meg már jó lenne, ha néha hazamennék. Már megvan a vasárnapi programom. Egyébként meg bizony kirepültem a fészekből, szeretnék önállóan is boldogulni. Elhiszem, hogy szükségük lenne támogatásra, csak sajnos az az érzésem már hónapok óta, hogy mikor hazamegyek, rosszabb a kedvem és a hangulatom, annyira lehúznak otthon lelkileg. Erre most nincs szükségem. Élem az életem. Legalábbis szeretném.

22:00
Hazajöttem végül, bár sok reményt nem fűztem hozzá. Ahogy persze gondoltam, be is igazolódott a dolog. Az én boldogságomra senki sem kíváncsi. Amikor elmondtam, hogy én már évek óta próbálom megoldani a helyzetet, akkor én vagyok a rossz. Végighallgattam ismét a történeteket és a nagy ígéreteket. Apám persze semmire se kíváncsi, még csak nem is prezentálja magát egyik előadáson sem. Közben meg nyoma is veszett, elvileg felöltözött, aztán ment valamerre. Biztos fontos dolga volt. Hát menjen, valahogy már nem hat meg a dolog.

Közben Ő meg sehol, nem is értem. Lehet, hogy programot szervezett estére, ha már én úgy is kiestem a képből? Meglepődnék talán?

23:00
Mint kiderült, mégsem ment semerre. Meghallgattam a nagy terveket, kíváncsi leszek.

Ő is előkerült közben, Méla Bélával beszélget még mindig. Velem nem akart találkozni, mert hogy a szüleivel lenne, ahhoz képest pancsizás volt, azóta meg Méla Bélával van. Mik vannak...?

0:45
Most jött az sms, hogy Ő is már otthon van. Érdekes. Bár legalább írt.

Nagy szerencsém egyébként, hogy két ember is van a közelemben, akit már barátomnak mondhatok. Mindkettejük valamennyire szívén viseli a sorsom, legalábbis segítenek, ha máshogy nem is tudnak, legalább meghallgatnak. A legszebb az egészben, hogy ők ketten sokszor szöges ellentétei egymásnak, ezáltal különböző vélemények és tanácsok érkeznek egy adott helyzetre. Nagy segítség tényleg, amikor meg azonos véleményen vannak, szinte hihetetlen. Most is az ő tanácsukat igyekszem követni. Meglátjuk, mi sül ki belőle.

A mai napra hazautazás volt tervben. Nem vártam különösebben, mert az otthoni helyzet nem vonzz túlzottan. Sok a gond, amit én már évek óta próbáltam megoldani. Sajnos sokszor a pofont is én kaptam miatta, nem mindig csak képletesen. Reggel az állomáson persze jött a meglepetés, hogy nincs vonat, csak busz helyette. Azt nem akartam végigszenvedni, úgyhogy jeleztem az otthoniaknak: mégsem megyek ma. Persze indult a morgolódás, de sajnálom, próbálom az életem rendbe rakni. Nem másét egyelőre, hanem a sajátom.

Ez a változás viszont érdekes fejleményeket hozhat a napnak. Neki is jeleztem, hogy bizony nem megyek haza, itt leszek egész nap. Neki ma van egy vizsgája. Eddig benne volt a pakliban, hogy utána ő Méla Bélával és néhány haverjával lemennek a Velencei-tóra. Ez már alapvetően egy érdekes gondolat volt, mert miért megy Méla Bélával bárhova is, ráadásul nehéz napok idején erre az egyre most ez nem kifogás. Persze nem volt konkrét terv, mert a vizsga befejezésétől függött. Kíváncsi vagyok, hogy én most képbe jövök-e. Igyekszem nem kínálgatni magam, a múltkori gondolatmenetem miatt.

További érdekesség, hogy úgy volt korán jövök vissza otthonról, mert akkor a délutánt lehet együtt tölthetjük. Ez leginkább az Ő szüleinek hazaérkezésétől függ, mivel pár napra elmentek kirándulni, ma érkeznek haza és Ő velük is lenne kicsit, meg az én érkezésem is kérdéses volt. Azzal semmi bajom nincs, hogy Ő a szüleivel is szeretne lenni, sőt... Kimondottan örülök, hogy az ő viszonya a szüleivel nagyságrendekkel jobb, mint az enyém. Ráadásul a szülei is kedvelnek engem és ez a rokonszenv kölcsönös.

Kíváncsian várom, hogy mit hoz a mai nap, én igyekszem nem tolakodó lenni most egy ideig.

Talán a legnehezebb kérdés jelen pillanatban. Nem tudom. Nem tudom megítélni. Árnyalja a képet egy kicsit Méla Béla. Méla Béla egy ember, aki elvileg szerelmes belé, s ennek már többször hangot is adott. Ezt az állítását néha önsajnáltatással, néha kicsit agresszívebben próbálja érvényre juttatni. Ő azonban, mint anya a gyermekét, védi, ápolgatja. Nem egyszerű ez az egymáshoz merőben eltérő hozzáállás. A legnagyobb gondom ezzel, hogy egyrészt Ő hiú ábrándot kelt Méla Bélában a viselkedésével, másrészt Méla Béla tőlem, tőlünk veszi el az időt. Néha gyerekes, néha szánalmas lépésekkel. Nem tudok ezzel egyelőre mit kezdeni, talán kikopik, talán nem. Azt tudom, hogy én ebben a kapcsolatban nem akarok játszmázni, színészkedni. Elég időt töltöttem eddigi életemből ezekkel. Most őszintén szeretném. Nehéz, mert eddig nem volt ilyen. Nem is tudom hova tenni a helyzetet.

Sok más is van, amit nem értek. Fiatalok vagyunk, de már nem gyerekek. Szerintem pont abban a korban vagyunk, amikor ésszel, de bele lehet csapni a dolgok közepébe. Sokan félünk a csalódástól, de ha meg se próbáljuk, már bukás azonnal. Sokszor, talán már állandósult kifogás lett az időre van szükségem a dolgokhoz mondat. Egyrészt megértem. Tanult embernek tartom magam és végtelenül racionálisnak. Szokta mondani, hogy bár ostobább lenne egy kicsit. Egyszerűbb lenne minden. Igazat kell, hogy adjak neki ebben. Bár én is ostobább lennék és nem agyalnék ennyit a dolgokon. De ez jutott, így írták meg a csillagok.

Amikor az ember a vasúton van, tudja, hogy mire vár. Ha a boltban állok a sorban, tudom mire várok. Ha orvosi váróban vagyok, tudom mire várok. Az étteremben is tudom mire várok, ahogy a bankban is. Itt most azonban nem tudom. Sokszor érzem még mindig, hogy igen, ez az. Sokszor ezt látom az Ő szemében is. Valamiért mégis várunk. Néha azt érzem, hogy lyukas vödörbe lapátolom a vizet. Csak lapátolom sziszifuszi munkaként, de a vödör mégsem telik. Ezen meg csodálkozom. Miért nem telik a vödör. Hisz én lapátolom a vizet bele. Lehet nem kéne. Lehet meg kéne néznem, hogy Ő is segít-e megtölteni a vödröt. Van, amikor úgy érzem nem akarja. Ennek az érzésnek kéne időt adnom. Egy kis időt, hogy kiderüljön én gondolkodok túl sokat, vagy tényleg feleslegesen próbálkozom.

Nehéz elkezdeni valahol. Annyi minden történik, annyi mindenre gondolok. Az én történetem pár hónapokkal ezelőtt kezdődött, ezen év elején. Akkor lezárul életem egy nagyon fontos és hosszú fejezete. Nem volt se egyszerű, se könnyű. Sőt, egyedül nem is ment volna. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy elég volt, kiszállok. Valami azonban itt tartott. Hogy ez egy felsőbb hatalom volt, nevezzük is bárhogy, vagy csupán a véletlen műve...? Talán sose derül ki. Az eredmény viszont látható. Itt vagyok.

Történt aztán egyszer, mikor is eljutottam oda: segítség kell. Ez volt az utolsó dolog, úgy éreztem, az utolsó lehetőség. Ha így sem megy, akkor továbblépek egy magasabb szintre. Vagy lejjebb. Ezt senki se tudja. Itt a vad Keleten azonban nem egyszerű az ilyen dolog. A társadalom még nincs erre felkészülve. Az asztal másik oldalán ülő emberre úgy tekintenek, mint egy kuruzslóra, egy rég letűnt kor sámánjára. Aki pedig odamegy segítséget kérni, az pusztán bolond. Nekem itt ez már nem számított. Elmeséltem sok mindent, variálás, sarkítás nélkül. Nem volt vesztenivalóm. Sokat beszéltem, nagyon sokat. Ott az lett a végszó, hogy nem elég beszélni a dolgokról, segítségül kell hívni kevésbé mágikus, ámbár rendkívül hatékony szert. Számítottam rá, így aztán nem is volt nagy meglepődés. Beszereztem, amit kellet, majd a megbeszélt módon elkezdtem használni. Nehéz volt a kezdet, hisz oly sok mellékhatást véltem felfedezni. Viszont továbbra is kitartottam az elhatározásom mellett. Végigcsinálom, aztán ha nem megy, majd kiszállok utána.

Hamar hozzászoktam a változott életmódhoz. Eldöntöttem azt is, hogy felteszek mindent egyre: testileg is összeszedem magam. Jelenleg ez a folyamat még tart, de elindultam egy úton. Én legalább megtettem. Sok embert látok a környezetemben, akik nem teszik ugyanezt. Pedig oly egyszerű a dolog. Csak el kell kezdeni. Minden utazás az első lépéssel kezdődik, de mint oly sok minden, ez is fejben dől el.

Elindultam az úton, és szépen lassan az önpusztítás démona elhagyott. A nagymértékű alkoholfogyasztás megszűnt, majd szépen lassan, elhatározás nélkül, a dohányzás is alábbhagyott, majd eltűnt az életemből. Ez utóbbi már másodszor. Most viszont kikopott és nem tudatos döntés eredménye lett. Elkezdtem közben keresni is. Ki szeretném az év elején keletkezett űrt tölteni. Viszont nem akartam görcsösen. Jó, ha veszünk egy új bútort, de ha rendetlenség van a lakásban, akkor az új bútor is csak útban lesz. Rendet kell rakni, aztán ha kívánja a környezet, jöhet az újdonság.

Ekkor aztán hirtelen rám mosolygott a szerencse. Egy ismerősöm gyakorlatilag az orrom elé tolta egyik barátnőjét. Mint kiderült, rengeteg bennünk a közös, sőt. Néha az volt az érzésem, mint ha ő én lennék, csak lány kiadásban. Sokszor beszéltük barátokkal, hogy ő 1 a millióból, de aztán úgy éreztem, hogy ő AZ. Nem az egymillióból egy, hanem AZ az egy. Rohamléptekben haladtak a dolgok, hamar elértünk egy szintet. Ekkor viszont elkezdődött a toporgás.

Úgy érzem, ő már egy ideje berendezkedett az egyedüllét világába és most mint ha ebből nem is akarna kiszállni. Néha azt éreztem, hogy igen, ez az, amire mindig is vágytam, néha pedig azt, hogy hagyom az egészet....

Megvan az ok, amiért az emberek ilyenbe kezdenek. Hogy én miért is teszem? Talán mert nincs kinek ezeket a dolgokat elmondanom. Elmondom hát mindenkinek. Talán ha kiírom magamból ezeket a dolgokat, könnyebb lesz. Talán egy kis hely felszabadul. Talán megszabadulok a nyomástól. Talán talán...